Bibliofília Ed Sheeran módra

Vadvirágos Jónapot, Drágáim!

Ezen a derűs szombaton egy Carlie által indított book taggel jelentkezem, mely történetesen Ed Sheeran dalaira, valamint azok dalszövegeinek interpretálására épül. Mint már rájöhettetek korábbi posztjaimból, én személy szerint imádom az ilyesfajta kezdeményezéseket, legyenek azok egyszerűen megoldhatók, avagy időigényesek, így természetesen k i t ö r ő örömmel fogadtam a jelölést, s annál is nagyobb boldogságot leltem a lista összeállításában, attól függetlenül, hogy időnként nehézségekbe ütköztem annak jóvoltából, hogy egy-egy vázlatponthoz két-három alkotást is tökéletesnek találtam (no meg mert agyonhasználtam az internetes keresőket, annak érdekében, hogy megtaláljam a művek magyar címeit, amitől egy idő után lelassult, majd újraindult a laptopom)... No de nem is rabolom tovább az időtöket, ezért ha nincs ellenetekre, csapjunk is a lovak közé!

Kellemes olvasást!
Szeretettel, Lynne❄

Ed Sheeran-féle könyvlista


D R U N K
egy könyv, amely megrészegített olvasás közben
A Harry Potter-szeptológia

Bár a sorozatról való legelső benyomásom nem volt különösképp pozitív és szívmelengető, talán ezek a regények tanították meg másodikos önmagamnak, hogy semmi esetben nem szerencsés a borítója alapján megítélni az adott könyvet. Az első szótól az utolsóig IMÁDTAM a mi világunkon belül létező varázslatos társadalom történetét, tulajdonképpen ezen nőttem fel, és úgy érzem, képtelen lennék valaha is megunni. Az olvasása a szó szoros értelmében megrészegített, a hetedik könyv végig, sőt, még azt elolvasva is képtelen voltam letenni a könyveket, amik akkoriban az életemet jelentették, és senki nem volt nálam csalódottabb, amikor a tizenegyet betöltve nem kaptam kézhez a RoXfOrTba szólító levelet, amit, mondanom sem kell, traumaként éltem meg...

O N E N I G H T
a könyv, amiről nem gondoltad volna, hogy ennyire tetszeni fog
Szerelempróba

Bár közel négy éve olvastam a regényt, amit anno még a felnőttek nappaliban elhelyezett könyvespolcán találtam, s ez alatt a négy év alatt jó, ha azóta egyszer kósza gondolatom támadt vele kapcsolatban, a listát átnézve viszont a másodperc egy apró töredéke alatt hoztam meg a döntést, miszerint erről írok majd. A könyv egy házaspár újra egymásra találásának történetét regéli el, és gondolatébresztő témáival azon nyomban belopta magát a szívembe. Holott egész biztos vagyok benne, hogy nem az én korosztályomnak írták, kifejezetten tetszettek a karakterek elképzelései, ambíciói, és a regény spirituális oldala attól függetlenül, hogy egyáltalan nem nevezném magam vallásosnak. Később jöttem csak rá, hogy a fülszöveg még az önnön szüleim figyelmét sem ragadta meg annyira, hogy elolvassák az irományt, ami nem mellesleg egy film alapján készült; mindkét tény tovább tetézte megrökönyödésem, hogy ekkora é l m é n y t nyújtott a könnyed történet lapjainak átböngészése.

T H I N K I N G O U T L O U D
egy könyv a sírig tartó szerelemről
Az időutazó felesége

Úgy érzem, mostanra köztudott, hogy felettébb SZKEPTIKUS vagyok, amikor az örök szerelem kerül szóba, elvégre hiszek abban, hogy attól még, hogy két ember közt - szétválásukat követően - mindig is meglesz az a bizonyos kötelék, egy kis idő elteltével mindkét fél (egyikük halála esetén az életben maradt) képes lesz majd továbblépni, attól függetlenül, hogy soha nem tehetik semmissé a tényt, hogy valaha a másikhoz tartoznak, nem feledkezhetnek meg az együtt töltött időről, és nem törölhetik ki a közös emlékeket. Talán ezért is volt nehéz kiválasztanom, az általam olvasott több száz romantikus regény közül az egyet, melyben véleményem szerint tényleg megjelenik az a bizonyos örök, a síron túl is tartó szeretet, szerelem. Az időutazó felesége vitathatatlanul az egyik kedvenc könyvem, több tényezőnek is köszönhetően, az azonban biztos, hogy két főszereplőnk kapcsolatának gondos felépítettsége, összetettsége nagy (mi több, hatalmas) benyomást gyakorolt rám. S hogy attól még, hogy őket egymásnak teremtették, Clare miért is ne léphetne tovább Henry eltávozása után? Úgy érzem, főhősnőnk valamilyen szinten a s t a b i l i t á s t képviselte, s életébe férje - akit egész életében ismert, s akiről mindvégig tudta, hogy később társa lesz majd - hozott kellemes instabilitást. Míg ő sorrendben élte meg az eseményeket, Henry az időben össze-vissza ugrálva volt szerelmi történetük tanúja. Ezáltal neki történetesen nem Clare volt az első az életében, de talán ez teszi gyönyörűvé a tényt, hogy találkozásukat követően olyan rövid idő alatt ténylegesen is egymásra találtak. A történet furcsa kronológiáját, és a kettejük közti korkülönbséget tekintve nyilvánvaló volt, hogy a férfi életének sokkal a nőé előtt lesz vége, de végig éreztem, hogy mindettől függetlenül, mivel életük nagyrészét egymás oldalán töltötték, és annyi mindent átéltek együtt, az időutazó felesége nem fog egyhamar továbblépni. Henry történetével valahogy az övének is VÉGE lett, de ez - a regény szempontjából legalábbis - valahogy így helyes. Legalábbis így érzem helyesnek. Akkor is, ha ez borzasztóan hímsovinisztán hangzik.

L E G O H O U S E
egy könyv, amelynek cselekménye apránként nyert értelmet
Hadd mondjam el


Egész pontosan negyedikes koromban olvastam ezt a könyvet, abban a korban, amikor az ember (akarom mondani kisgyermek) nem tud vajmi sokat a szexuális erőszakról, annak mibenlétéről, és az áldozatok későbbi érzelmi nehézségeiről, hogy magukban tartják, majd később megnyílnak róla másoknak, de s o s e m engedik el igazán a fájdalmat, ami ezzel a borzalmas tapasztalattal jár. Persze nem mondanám, hogy burokban éltem, de azt hiszem nem feltétlenül csoda, hogy - bár elég nyilvánvaló volt - a könyv utolsó negyedéig még csak nem is kapizsgáltam, miről szól a regény tulajdonképpen, mi az a bizonyos dolog, ami depresszióba taszította Melindát, s miért nem beszél róla senkinek. Később értettem csak meg igazán, miért is írt Laurie Halse Anderson ehhez hasonlatos könyvet, és meg kell mondjam, lényegében tetszik a regény üzenete, miszerint ezekben a helyzetekben a legnagyobb szívesség amit az ember saját magának tehet, hogy átbeszéli a dolgokat valakivel, akiben megbízik, a helyett, hogy saját magát emésztené.

D O N ' T
egy könyv a hevesen tomboló érzelmekről
Delirium


Meg kell mondjam, cseppet sem kedvelem ezt a könyvet, s soha nem gondoltam arra, hogy esetleg helyet kapna a listámon, míg észre nem vettem a könyvespolcomon. Az igazság az, hogy Lena és a fiú - aki annyira nem volt szimpatikus, hogy még a nevére sem emlékszem - története számomra nem reális módon, érzelmileg túlfűtött, klisés, és esetenként rettentő unalmas, és meg kell mondjam, hogy habár szívből imádtam az alapötletet, cseppet sem díjaztam annak kivitelezését. A könyv felétől úgy éreztem, főhősnőnk családjának teljes mértékben igaza van, hisz bár a s z e r e l e m és s z e r e t e t értékes érzések, semmi nem okoz akkora fájdalmat mint a kötődés, és a második kötet első húsz oldalát teljes egészében kihúzhattuk volna, ha nem lett volna akkora a lány fájdalma, pusztán mert elvesztette az embert aki úgy ténylegesen színt vitt a szürke hétköznapjaiba. Ennek ellenére imádtam Lena anyukáját, a tényt, hogy ennyire keservesen szeretni akart, sőt, bevallom, néhány - főszereplők közötti - aranyos, tipikusan szerelmes jelenetet én magam is díjaztam, csak sajnos nem nyújtottak elég nagy élvezetet ahhoz, hogy végigolvassam a teljes trilógiát. 

A U T U M N L E A V E S
egy könyv gyönyörű leírásokkal
Szép remények


Őszintén szólva egyáltalán nem értem, hogy sikeredtek ilyen másod-, sőt, harmadosztályúra a Dickens által írt egyik leghíresebb regényből készült filmek; úgy érzem az angol író több, mint gondosan, pontosan, és nem utolsó sorban hoszzadalmasan ábrázolta a megjelenő karaktereket, az összes helyszínt (egytől-egyig, többször is), a beszélő hangszínét, Pip gondolatait és érzéseit, a jövőbeni jeleneteket, és tulajdonképpen mindent, ami akár minimális szerepet is kap a könyvben. Na már most, én személy szerint nem mindig vagyok kibékülve a három-négy oldalas leírásokkal (kivéve persze, ha az én regényemben szerepelnek, mert néha egész egyszerűen képtelen vagyok párbeszédet formálni), és a Szép remények közel az egyetlen, amiben szóról-szóra, betűről-betűre végigolvastam az összeset, elvégre gyönyörűek, no meg csodálatraméltó, hogy a brit szerző ilyen precizitással megalkotta őket; ő aztán nagyon jól ért a karakterszám-növeléshez!

S I N G
a könyv, amely azonnal magával ragadott
Alapítvány

Isaac Asimov attól a pillanattól fogva az egyik kedvenc orosz íróm, hogy 2012 karácsonyára megkaptam az Alapítvány-Birodalom-Robot (egyéb novellákkal kiegészített) történethármasát. Mivel rólam van szó, természetesen azon nyomban lehuppantam a legközelebbi fotelba, és nagyjából fél percen belül olyan szinten magával ragadott a mű, hogy még aznap este befejeztem az első kötetet. Bár a regény a science fiction műfajt képviseli, történetesen hiányzik belőle a hősies főszereplő, aki végül mindent helyrehozva megváltja a világot, amiért - akármennyire szeretem is az akciódús disztópiákat - igazán hálás vagyok az íróúrnak, kinek regénye, bár nem drámai, se nem sorolható a tipikus kategóriába, elképesztően fantáziadús. A pillanatnyi jövőkép filozofikusabb és összetettebb, mint ránézésre gondoltam volna, és sokkal inkább azt feszegeti, hogy létezhet-e egyáltalán tökéletes társadalom, mintsem hogy egy értelmetlen problémát kreálna, s igyekszene megoldani. Aki nem olvasta el, nem is tudja mit hagy ki...

S M A L L B U M P
egy könyv az őszinte szeretetről
Love letters to the dead

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom ezt a könyvet, a lány és nővére közti korábbi, elszakíthatatlan kapcsot, a történetet, ami soha nem Laurelről szól, de aminek mégis ő áll a középpontjában, amit az ő levelei alkotnak, amelyben végigkövethetjük gyászának talán legnehezebb részét. Szinte szerelmes vagyok a fogalmazásba, a k r e a t í v megoldásba, de tán a két testvér kapcsolata az, ami a legjobban tetszett benne. Tetszik, ahogy Laurel emlékein keresztül megismerhetjük az embert, aki a legtöbbet jelentette neki, akit egész gyerekkorában tökéletesnek hitt, de akinek közel sem volt olyan fényes és gondtalan élete, mint korábban hitte. Tetszik, hogy May soha nem - legalábbis nem direkt - tette ki kishúgát veszélynek, hogy legjobb tudása szerint szeretett volna vigyázni rá akkor is, amikor kicsúsztak a kezéből a szálak, és élete végső pillanataiban is azon volt, hogy felvidítsa a másikat, hogy megóvja a világ sötétebb oldalától, hogy elfeledtesse vele a fájdalmat... A Love letters to the dead vitathatatlanul az egyik legőszintébb regény, ami valaha a kezeim közé került megtanítva, hogy miként értékeljem jobban az életet, és megmutatva, hogy az igazi szeretetet néha a legváratlanabb pillanatokban talál az emberre. 

P H O T O G R A P H
egy régen olvasott könyv, mégis mindenre emlékszel belőle
Északi fény

Újabb réges-rég olvasott könyv, újabb szívemnek nagyon kedves olvasmány, amiért mindenképp megérte hajnalig fennmaradni azokon a bizonyos hétfő estéken. Emlékszem, a Váci utcai k ö n y v v á s á r o n kaptam meg a trilógiát, ami bár néhol rettentő komplikáltnak tűnt, legalább olyan élvezetes volt, és mindmáig emlékszem az összes mozzanatára. Az egy hét alatt, amit első olvasásával töltöttem, végtelenül hozzámnőtt Lyra Belacqua, Pantalaimon, és további különös névet maguknak tudható társaik története, az északi utazás, majd később a világok közti áthatolás, a családi bonyodalmak, elhalálozások, és Will két, viaskodásban elveszett ujja. Anno - puszta rajongásból - megjegyeztem az aletiométer minden szimbólumát a jelentések legtöbbjével, és majd összetört a szívem, amikor két főhősünket elszakították egymástól a külön dimenzióik. Ha tehetném, újraolvasnám mindhárom regényt, de költözésünkkor anyukám - egy félreértés következtében - szinte az összes kedvenc könyvem a Szabó Ervin Könyvtárnak ajándékozta, így most az ottani kedves olvasók élvezhetik ezeket a fantasztikus műveket, melyekben csupán a személyre szabott pecsétem hagytam benne.

E V E N M Y D A D D O E S S O M E T I M E S
egy könyv, ami nagyon megríkatott
My sister Jodie


Klisé ugyan, de eleinte a The Fault in Our Stars nevezetű könyv jutott eszembe, amikor erre a kategóriára került a sor, elvégre talán mind közül azon sírtam a legtöbbet (más kérdés, hogy ezzel egy időben a földön fetrengtem a nevetéstől), azonban mindig is szívesebben írtam olyan tapasztalataimról, melyekben John Green egyáltalán nem kap szerepet, elvégre abból egy öt oldalas dühös nagymonológ kerekedne. Ennek ellenére jó tudni, hogy azon is elérzékenyültem. Szóval; anno ötödikben szinte minden fellelhető Jacquline Wilson könyvet elolvastam, igazi mániákus voltam, ha úgy tetszik, s így természetes, hogy bár világéletemben a kőszívűek csapatát képviseltem, az írónő regényétől az én szemem sem maradt szárazon. Mivel relatíve fiatal voltam még, a szeretteim szinte kivétel nélkül életben voltak, s elképzelhetetlen volt számomra, hogy ez az állapot nem örök, hogy egy nap elvesztek valakit, aki nagyon fontos nekem, és akihez nagyon közel állok. Mint a Love letters to the dead-ben, ebben a könyvben is egy testvérpáron (Jodie és Pearl) van a hangsúly, mi több, ez is a kisebb lány szemszögéből olvasható, itt azonban Jodie a könyv körülbelül nyolcvanöt százalékában él és virul, s ennek köszönhetően lényegesen jobban hozzám nőtt, valahogy megszoktam jelenlétét, ezért is ütött szíven, amikor kiesett a toronyból azon az ominózus estén, az áttörést azonban Pearl cselekedetei, gondolatai hozták meg, az ő kétségbeesése, és bevallom őszintén, olyan szinten elszomorított, hogy közel húsz teljes percig sírtam magamhoz szorítva a párnámat, és legalább két étkezést kihagytam, pusztán, mert nem volt kedvem emberek közé menni a könyv befejeztével. Elképesztő, mekkora befolyással bírnak felettem a s z a v a k...

C O L D C O F F E E
egy könyv, amit nagyon sokáig olvastál
A moszad ügynöke


Közel két és fél éve olvasom inkább nagyobb, mint kisebb szünetekkel, és még mindig nem értem a végére. Nem mintha ez a szokványos krimi kifejezetten hosszú, unalmas, vagy bármily módon unszimpatikus lenne számomra, egyszerűen csak képtelen vagyok haladni vele, akármennyire tetszik is, amit nem értek, elvégre legtöbbször egy délután alatt végzek a hasonló olvasmányokkal. De ezzel mást sem csinálok, mint h a l o g a t o m, magam sem tudom miért. A regény zseniális, a karakterek teljesek, és rettentő jól meg vannak formázva, és a cselekmény is felettébb érdekes, izgalmas, akciódús. Egyszerűen csak nincs kedvem folytatni attól függetlenül hogy megígértem magamnak, egyszer mindenképp befejezem.

Az én jelöltjeim


4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Igeeeen! Igeeen! Ott a kedvenc könyvem a listádban! Örülök, hogy Te is is szereted a Harry Pottert. Hozzás hasonlóan és is másodikos korom óta imásom, nagyon sokszor végigolvastam a könyveket :)
    A többit sajnos még nem volt alkalmam olvasni, bár van amelyik ott pihen a polcomon, csak arra várva, hogy kézbe vegyem és elolvassam.
    Puszi: Lyla

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lyla!

      Hogy szeretem-e a Harry Pottert? Valósággal imádom, mind a mai napig megszállottja vagyok, és ezerszer (illetve csak negyvenszer) végigolvastam a teljes könyvsorozatot, hol egy lusta vasárnapi délutánon, hol matematika órán a pad alá rejtve... Határtalan örömmel tölt el, hogy osztod a könyvsorozat által érzett szeretetem, csak úgy, mint az, hogy megjegyzést hagytál nekem!
      A fent felsorolt könyvek mindegyike (talán a Delirium-ot leszámítva) hatalmas élvezetet nyújtott, mindenképp vess lapjaikra egy-két pillantást, amennyiben felkeltették az érdeklődésed. Tényleg kihagyhatatlanok, és a kedvenc könyveim hosszú-hosszú listáján is helyet kapnak.

      Mégegyszer köszönöm, hogy időt szántál a kommentelésre, s hogy tetszett a tegnapi bejegyzés!

      Szeretettel,
      Lynne♥

      Törlés
  2. Drága Lynne, nagyon szépen köszönöm a jelölést, amint időm és gondolataim összeszedettsége engedi, kirakom a saját posztom! :) <3

    Dorine

    VálaszTörlés
  3. Drága Lynne!
    Nagyon szépen köszönöm a jelölést, amint a vizsgaidősuck fejetlensége engedi, és lesz egy szusszanásnyi szabadidőm, ki is teszem! :)
    Ölel,
    Riri

    VálaszTörlés