Kávéhézi délutánok

(((ZENE)))

Hétfő

Találkoztam egy idegennel. Találkoztam valakivel, ami cseppet sem meglepő, tekintve, hogy Richmond poros utcáin mindig akadnak ismeretlenek, akikkel az ember puszta véletlenségből összefuthat; ő azonban más. No nem mintha nem tenne meg naponta egy sétát a környéken, nem utazna a nyikorgó, sokat megélt villamoson; no nem mintha nem ülne be kávéházakba pusztán, hogy egy kósza pillanat erejéig elfeledkezzen a fagyos decemberi időről, mások jéghideg tekintetéről, miközben munkába siet, a tényről, hogy ebben a hónapban még nem fizette be a számlákat, nem vásárolt bélyegeket, és ismételten kihagyott egy futball meccset a televízióban, pusztán mert az előző nap nem aludt eleget. Ő egy igen különleges idegen. S hogy miért? Mert figyel. Figyel a nagykabátos járókelőkre, figyel a hó csendes szitálására, figyel rám, amint egy mosollyal karöltve megköszönöm, hogy felsegített a jeges járdaszélről, hogy boldoggá tesz egy idegent, akivel talán soha nem találkozik majd többé. Mégis találkozik, hétfő délután, a kávéházban.

Kedd

Szeretem a decembert. A hideget, a várakozás érzetét, a csupasz faágak látványát, és a karácsonyi égősort a lámpaoszlopokon. Néha azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a hónap, végtelenségbe nyúló lenne ez az átmeneti állapot, ez a kellemes érzés, amikor bár a szél könyörtelenül csípi az arcomat, és a kezeim kisebesednek a hűvös időtől, ő mégis melegséget ébreszt a szívemben. Bár ennek ellenkezőjét szeretném, találkozásaink ideje alatt nem mozdul közelebb hozzám, nem simít végig az arcomon, csak beszél, lágy, megnyugtató hangján, időnként mosolyogva, azzal a mindent elsörprő mosolyával, ami felvillanyozza az egész arcát, ami oly' ragályos, hogy ilyenkor nekem is nevetni támad kedvem. Csendes, de puszta jelenlétével hegyeket mozdít meg bennem, amint érdeklődően hallgatja a beszámolóm, a panaszaim, s bár az ő élete sem lehet fenékig tejfel, egyetlen szóra sem méltatja a dolgokat, amik éjjel ébrentarthatják.

Szerda

Azt mondja, éljünk a pillanatban. A pillanatban, ahol nincsenek elmaradások, határidők, dolgok, amiket érdemes lenne észben tartani, s amikről mégis megfeledkezünk. A pillanatban, ahol csak mi ketten vagyunk, csak ez a nyugodt boldogság, az ígéret, hogy megismételjük találkánkat a mézeskalács illatú helyiség hátsó asztalkájánál. Igen, valamilyen megmagyarázhatatlan módon, valamilyen megmagyarázhatatlan okból boldoggá tesz. Érdeklődik, felváltva, de nem egymás szavába vágva mesélünk, néha szelíd hangon vitatkozunk, máskor minden további nélkül egy véleményen vagyunk. Jó érzés ugyanazon a lapon lenni valakivel, valakivel, akit nem zavar, hogy kívülállónak érzem magam az életemben, mert ő is eképpen éli meg a sajátját. Jó érzés, hogy amikor vele vagyok, mintha semmi sem állhatna az utamba. De mégis ott maradunk, a pillanatban, a jelenben ragadva, és ezt a világért sem cserélném el.

Csütörtök

Mindig időt szakítunk egymásra. Bár hosszú órákat töltünk munkával, az árral sodródva külön életeinkben, délutánonként visszatérünk a kis világba, mely csak a miénk, és ilyenkor érzem a legjobban magam. Rádöbbenek, hogy a nevén kívül semmi nem tudok róla, és ez fordítva is így igaz, mégis, szinte tapintani tudom a köztünk lévő kapcsot, és azt kívánom, bárcsak minden időmet vele tölthetném, távol a kinti világ minden gondjaitól, a csalódástól, amit a mindennapok okoznak, és az egyre csak sokasodó, meg nem oldott problémáktól. Az oldalán szárnyalok, azonban abban a tudatban, hogy elkapna, ha egyszer zuhanni kezdenék. Egyformának vélem magunkat, mégis annyira különbözünk. A kávéházban egymás bizalmasai, azon kívül, a város utcáin továbbra is idegenek vagyunk, emberek, akik semmit nem tudnak és nem is akarnak tudni a másikról. Ez így van jól, de szeretném, ha nem eképp lenne.

Péntek

Egész nap csak rá gondolok. A szemeire, melyek intelligenciát sugároznak, a tartására, a bátorságára, amiért ily' nyugodt szívvel áll elébe az élet tajtékzó tengerének, minek ereje bármely pillanatban elsodorhatná. Van valami, valami ellenállhatatlan az arca formájában, ahogyan a szavakat ejti, ahogy magabiztosan lép be a boltocska ajtaján, mely csiligenlve adja tudtomra érkezését, s ahogy tétovázva távozik, visszavetve magát az ünnepi forgatagba. Csodálom őt, sokkal inkább felnézek rá, mint bármely klisés sikertörténet főszereplőjére, arra, hogy nem néz vissza a válla, bármennyire látom rajta, hogy szeretne. Nem tudom, hogyan érint, hogy őt is megindítja a szokásos munka utáni csevejünk, mikor hosszú órákon át egymásnak szenteljük figyelmünket, mikor semmiféle telefonhívás, vagy sürgős teendő nem szakíthatja félbe találkánkat, mikor a szemébe nézve egy pillanatra együtt dobog a szívünk, és összefonódik a lelkünk. Mindazonáltal a következő nap is visszatérek, és a közös percek igérete napról-napra új reményt ad, reményt, hogy egy nap minden rendbe jön.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Lynne!

    Igazán boldog vagyok, amiért bepillantást nyerhettünk egy művedbe, ami nem mellesleg nagyon tetszett, elringatott, kikapcsolt, mosolyt csalt az arcomra. Szeretem a fogalmazásodat, (bár ezt már halhattad tőlem) rettentő igényes, precíz, mégis hétköznapi nyelvezetű, szép szavakkal.
    Ja, és a témaválasztás. Nagyon megfogtál, mert én is imádom a kávézók, kávéházak jellegzetes atmoszféráját, úgyhogy tökéletes választás volt ez a részedről!:)

    Sok ilyen bejegyzést még a Wildflowers-re!♡
    Ölel, Indira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Indira!

      Én pedig igazán boldog vagyok, hogy teszett a rövidke irományom, elvégre igen közel áll a szívemhez, és nem minden nap teszek közzé hasonlót itt, a Wildflowers-ön.
      A kávéházakat én magam is hangulatosnak találom, talán ezért is rájuk esett a választásom, bár jelen esetben inkább szimbolikusabb, mint központi elemekként jelentek meg; ezt bizonyára te is észrevetted.:)

      Nagyon szépen köszönöm a kedves kommented, hamarosan újra jelentkezem!
      Szeretettel,
      Lynne♥

      Törlés