Egy megvilágosult bloggerina litániája

Szeretek Lynne lenni.
Szeretem ezt a profilt.
Szeretem az emlékeket.
Szeretem, hogy néhányan felismerik a nevem.
Szeretem, hogy vannak, akik ennyi idő után is velem tartanok a blogolás rögös útján.
Ennek ellenére nem szeretem, hogy ilyen rendszertelen vagyok az online világban, hogy ilyen összeszedetlennek ismertetek meg.
Nem szeretem, hogy rengeteg rossz tulajdonságomat ismeritek, de közel sem annyi jót.
Nem szeretem ahogy, amilyen módon, és csak ilyen kis mértékben tárulkozom ki előtettek.
Nem szeretem, hogy meg kell válogatni a szavaim, hűnek lenni a kategóriához amibe soroltatok.
Nem szeretek teljesen tökéletesnek, vagy teljesen tökéletlennek tűnni.
Vannak hibáim,
Furcsa szokásaim,
Történeteim,
És egy képzeletbeli bögrekollekcióm,
Melyeket mind meg szeretném osztani veletek.
Az a helyzet, hogy nem csak egy oldalam van, nem csak egy személy rejlik bennem.
Olyan lány vagyok, akiről csak lepereg a kritika, de a szívére veszi, amikor a barátai és családja úgy éreztetik vele, hogy hibát vétett.
Olyan lány vagyok, aki egy mélyenszántó, túlérzelmes beszélgetés közepén nevetni kezd, mert néha már képtelen kezelni a dolgokat.
Olyan lány vagyok, akinél a "jó" sokszor nem jót és a "lol" feszengést, idegességet jelent.
Olyan lány vagyok, aki mindig hasonló zoknit keres, de a rohanásban az egyik lában lilát, a másik neonzöldet talál.
Olyan lány vagyok, aki legszívesebben végigölelgetné a fél világot.
Olyan lány vagyok, akinek néha be nem áll a szája, máskor pedig egy fél szót is lehetetlen kihúzni belőle.
Olyan lány vagyok aki ha lehetne, az egész életét egyszerre történendő nevetéssel és sírással töltené, mert a boldogság néha fáj, és a bú néha mosolyt csaj az arcára.
Ítélkezem. Nem csinálok nagy ügyet a dolgokból, de örökké emlékszem rájuk. Képtelen vagyok egy helyben ülni. Vagy órán, vagy az éjszaka közepén írom a házi feladatot.
Nem vagyok tökéletes, vagy ha a tökéletes szubjektív fogalom... Egyszerűen csak én vagyok. Hús, vér, csontozat, némi izom, ezüst színű körömlakk, érdekes arckifejezések, és egy saját elme, egy nagy kötegnyi furcsaság és időnkénti értelmes megnyilvánulás, no meg egy jókora adag zavaros érzelem. De Lynne nem én vagyok. Lynne lapos. Lynne kétdimeziós. Lynne-nel nem azonosulok. Ezért is olyan könnyű harmadik személyben beszélnem róla. Magamról. Majdnem magamról.
Lynne-ben nincs elég furcsa, nincs elég intelligens, nincs elég érzelmes, nincs elég abból a gyerekből a maga 172 centiméterével, aki egy félévi vizsga előtt csak annyit kérdez a tanártól, befejezheti-e a reggelijét a teszt közben.  Abból, aki nyolc üveg vizet tart az iskolatáskájában. Abból, aki legszívesebben mindenkivel elbeszélgetne, de néha nem érzi magát elég bátornak ahhoz, hogy megszólítsa őket.
Lynne-t dobozba tették, rányomtak egy címkét, és nem zárta le magáról; nem tört ki onnan, hogy fittyet hányva a társadalom szabályaira megvalósítsa magát az internet ködös világában.
Nem szeretem, amikor az embereknek elvárásaik vannak velem szemben. Én magam elég magasra teszem a mércét, elég sokat várok saját magamtól. De ha mások annyit kérnek tőlem, hogy jelenjek meg itt és ekkor, már a lehetőség, hogy csalódást okozhatok nekik kiakaszt. Aztán pedig persze, hogy csalódást okozok.
Amikor Lynne-re gondolok, gombóc nő a torkomba.
Ezért is hoztam létre egy vadonatúj profilt.
Megalkottam,
Kitaláltam,
Megszerkesztettem,
Elkészítettem dolgokat.
Minden indulásra kész.
Aztán ma a folyosón valaki egy való élet-beli Lynne nevét kiabálta. Én meg reflexből hátrafordultam.
És akkor visszajöttek az emlékek, a keserves szenvedés a designnal, az olvasókkal beszélgetve töltött órák, a sok-sok Elenával való ötletelés, az új ismerettségek, a tény, hogy Lynne igenis rengeteg embernek jelent valamit, ha nem is pont azt amit szeretném.
Ha nem is ismernek, csak páran, úgy érzem, hangom van ebben a közösségben. Nem akkora, mint a messze földön híres, borzasztó tehetséges bloggerináknak Azy-nek és FantasyGirl-nek, akik műveinek köszönhetően sokkalta szebben fogalmazom mint annak idején, nem akkora, mint Carlie-nak és Diana Brunwinnak akik szintén jó ideje, mi több, sikeresen tevékenykednek a blogspoton, nem is akkora, mint Elenának aki lassan évek óta szinte jobban ismer, mint bárki más (talán saját magamat is beleértve), vagy mint Indirának, akivel csak néhány hete sikerült megtalálnom a közös hangot. Mégis, úgy érzem az írásaimmal, ha minimális módon is, megváltoztathatom nem csak a saját életem, de a körülöttem lévőkét is.
És ezt nem akarom eldobni magamtól, még ha egy új kezdetet kapok is cserébe.
S hogy most mi történik?
Őszintén szólva nem tudom. Mondanám, hogy maradok, de maradni amúgy is maradtam volna.
A Wildflowers-nek, a szívem csücskének úgy tűnik, annyi. Legalábbis ami a blogmagazin-mivoltát illeti. Úgy tervezem átalakítom, újraformázom, valami mást, valami frisset csinálok belőle. Hogy mit? Nem tudom. Attól függ, mit szeretnétek látni ti, az olvasók.
Új felhasználom lesz a blogspoton; új ask.fm-profilt, új facebook-ot, új weheartitot készítek, minden téren kicsit újjászületve, ezzel együtt pedig megmaradva a réginek. Hosszas gondolkozás után arra jutottam, elhagyom alteregóm elnevezésének utótagját, a Cartwright-ot. Örökre? Ideiglenesen? Fogalmam sincs. Úgy érzem, bár igazán népszerű manapság a külföldi kereszt- és utónevek használata itt, a blogoszférában, semmi szükségem egy hivatalos vezetéknévre, elvégre én magam sem vagyok hivatalos. Csak Lynne. Egyszerű, lényegretörő, légies.
Hogy hol folytatom az összeszedett, tartalmas bejegyzések írását?
Teaháznak hívják, és a http://teahaz-blogmagazin.blogspot.hu címen, tárt kapukkal várja a hozzád hasonló érdeklődőket. A további linkjeimre, melyeken keresztül kapcsolatba léphetsz velem is ott találsz rá.

Amennyiben nem érted, miért írtam meg ezt a bejegyzést (arról már ne is beszéljünk, hogy miért pont telefonról, s miért nem fogom soha átfutni, helyesírásik hibák után nyomozva), látogass el a régi ask.fm oldalamra: ITT

Vagy ha hozzá szeretnél szólni a dologhoz, esetleg kérdésed akad, (vagy ötleted van a Wildflowers sorsát illetően) az új ask.fm-emet IDE KATTINTVA találod meg.

Túlcsorduló szeretettel,
Én és Lynne
Avagy az ember, aki vagyok
És az ember, aki idővel eggyé válik majd önmagammal.

DIYDECOR

Szeretett Olvasóim!

Úgy vettem észre, hogy mostanság a kelletnél jóval gyakrabban hagyom le a bevezetőket, amiért őszintén bocsánatot kérek, azonban a túlzott Ask.fm használat mellett nem igen akad közöletlen mondanivalóm.

Mint látjátok, a mai, s egyben hetedik adventi bejegyzésem témája a rengeteg olvasó által várva várt DIY (azaz do it yourself), melyben első körben néhány olcsó, egyszerű - de nagyszerű - dekorációs tippet hozok napvilágra. Eredetileg úgy terveztem, saját képeimmel szinesítem majd a posztot, azonban rá kellett döbbennem, hogy a telefonom fényképező funkciója - a hirdetésekkel ellentétben - borzalmas minőségű fotókat készít, s ezért kénytelen voltam a WeHeartIt csodáinál maradni. Remélem nem bánjátok.

♥

Decemberi DIY

                     és szobadekorációs tippek

Papír-erdő

Amire szükséged lesz

{nyomtatópapír}

{színes papír}

{ajándék-csomagoló, műanyag szalag}

{bármiféle olló}

{folyékony ragasztó}

{cellux}

Az elkészítési folyamat

Tetszés szerint vágd méretre a nyomtatópapírt, majd formázd tölcsérré, gondosan ragaszd le a hátulját egy-két rövid cellux-darabbal, s válj meg az alján található egyenletlen daraboktól, amelyek egyenletlenné teszik. Továbbá, egy kicsivel több textúra elérése érdekében akár rojtosra is vághatod az utóbbit, ez azonban száz százalékban opcionális. Következő lépésként, döntsd el, mivel díszítenéd szívesen "fádat". Bár végül nem készült róla felvállalható kép, én összesen öt darabot készítettem, melyek közül kettőre apró színespapír-köröket ragasztgatva értem el a fent látható tűlevelő, valamint pöttyözött örökzöld hatást. Az előbbi esetében fontos, hogy a kivágott formákat szisztematikusan, lentről felfelé haladva helyezzük a tölcsérre, s hogy ne féljünk sűrűn egymásra pakolni őket, így elérve a tökéletes összahatást. A második "fán" történetesen a képpel ellentétben a piros és vörös különböző árnyalataival dolgoztam, más-más méretűre vágva a kisebb méretű köröket, majd néhányat egymástól távol, másokat egymásra helyeztem. Az utolsó három fát ünnepi girlandhoz hasonlatos módon arany, ezüst, valamint fehér szalaggal tekertem be. Első körben méretre vágtam a csomagolószalagot, amihez egy közeli hobbiboltban jutottam hozzá (mindössze egyetlen dollárért), majd a már leragasztott oldalán kezdve körbetekertem a kívánt darabbal, melyet mindig a hátoldalán rögzítettem egy-egy darab cellux-szal. A tölcsér-fák elkészítésekor ügyeltem arra, hogy különböző méretűre szeljem a nyomtatópapírt annak érdekében, hogy később szebb összhatást keltsenek az íróasztalomon elhelyezett tányéron. 

Amennyiben nem teljesen érthető a magyarázatom, ne habozzatok felvenni velem a kapcsolatot facebookon, emailen, avagy az ask.fm-en keresztül, s igyekszem a legjobb tudásom szerint segíteni!

Egyéb javaslataim

Tipp#1

Dekoráld szobád karácsonyi égősorokkal!

Valljuk be, a christmas light-ként ismert fények nem csak hogy kiválóan megvilágítják a sötétebb sarkokat, de tökéletes ünnepi hangulatot idéznek.

Tipp#2

Lógass fel egy - karácsonyt idéző képekkel teleaggatott madzagot!

Nem tudod, mit kezdj azzal az ominózus üres fallal? Különböző okokból minden háztartásban fellelhető egy-két gazdátlan, hosszabb madzagdarab és ruhacsipesz, amikből talán a legegyszerűbb, mégis egyik legnagyszerszűbb dekorációk fabrikálhatóak. Akassz fel egy ehhez hasonlatos zsineget egy tetszőleges helyre, majd nyomtasd ki és csipeszeld rá kedvenc, ünnepi hangulatot keltő fotóid.

Tipp#3

Gyújts gyertyát!

Karácsony tájékán rengeteg finom aromájú, mégis olcsó illatgyertyát találhatsz kedvenc hobbiboltjaidban, melyek nem csak hogy kellemesen csiklandozzák majd szaglószerveid, de gyönyörű dekorációként szolgálnak; a lágy gyertyafény vitathatatlanul az egyik legcsodálatosabb decemberi jelenség.

Tipp#4

Módosíts az ágyneműd és díszpárnáid elrendezésén!

A legtöbb hálószoba központi elemeként az ágyunk kinézete nagy mértékben befolyásolja a helyiség hangulatát, s ha hiszed, ha nem, egy apró változtatás is hatalmas különbséget tehet. Természetesen nincs szükség arra, hogy minden évszakra más-más paplanhuzattal aludjunk, elég szisztematikusan felcserélni a párnák és egyebek sorrendjét, valamint leteríteni egy puha vörös pokrócot, és a teljes szoba atmoszférája megváltozik.

Tipp#5

Tarts rendet!

Tudom, ez egy igen klisés megközelítése a dolognak, s időnként nem sok megerőltetőbb nála, azonban semmi nem idézi annyira az ünnepeket, mint egy tiszta és rendezett környezet, no meg soha nem tanácsos az utolsó pillanatra halasztani a vendégséget megelőző rendrakást.

Hasznosnak találtátok a tippeimet, dekorációs ötleteimet?

Mint mindig, ezúttal is tárt karokkal várom a megjegyzéseket, hozzáfűznivalókat!

Bibliofília Ed Sheeran módra

Vadvirágos Jónapot, Drágáim!

Ezen a derűs szombaton egy Carlie által indított book taggel jelentkezem, mely történetesen Ed Sheeran dalaira, valamint azok dalszövegeinek interpretálására épül. Mint már rájöhettetek korábbi posztjaimból, én személy szerint imádom az ilyesfajta kezdeményezéseket, legyenek azok egyszerűen megoldhatók, avagy időigényesek, így természetesen k i t ö r ő örömmel fogadtam a jelölést, s annál is nagyobb boldogságot leltem a lista összeállításában, attól függetlenül, hogy időnként nehézségekbe ütköztem annak jóvoltából, hogy egy-egy vázlatponthoz két-három alkotást is tökéletesnek találtam (no meg mert agyonhasználtam az internetes keresőket, annak érdekében, hogy megtaláljam a művek magyar címeit, amitől egy idő után lelassult, majd újraindult a laptopom)... No de nem is rabolom tovább az időtöket, ezért ha nincs ellenetekre, csapjunk is a lovak közé!

Kellemes olvasást!

Szeretettel, Lynne❄

Ed Sheeran-féle könyvlista

D R U N K

egy könyv, amely megrészegített olvasás közben

A Harry Potter-szeptológia

Bár a sorozatról való legelső benyomásom nem volt különösképp pozitív és szívmelengető, talán ezek a regények tanították meg másodikos önmagamnak, hogy semmi esetben nem szerencsés a borítója alapján megítélni az adott könyvet. Az első szótól az utolsóig IMÁDTAM a mi világunkon belül létező varázslatos társadalom történetét, tulajdonképpen ezen nőttem fel, és úgy érzem, képtelen lennék valaha is megunni. Az olvasása a szó szoros értelmében megrészegített, a hetedik könyv végig, sőt, még azt elolvasva is képtelen voltam letenni a könyveket, amik akkoriban az életemet jelentették, és senki nem volt nálam csalódottabb, amikor a tizenegyet betöltve nem kaptam kézhez a RoXfOrTba szólító levelet, amit, mondanom sem kell, traumaként éltem meg...

O N E N I G H T

a könyv, amiről nem gondoltad volna, hogy ennyire tetszeni fog

Szerelempróba

Bár közel négy éve olvastam a regényt, amit anno még a felnőttek nappaliban elhelyezett könyvespolcán találtam, s ez alatt a négy év alatt jó, ha azóta egyszer kósza gondolatom támadt vele kapcsolatban, a listát átnézve viszont a másodperc egy apró töredéke alatt hoztam meg a döntést, miszerint erről írok majd. A könyv egy házaspár újra egymásra találásának történetét regéli el, és gondolatébresztő témáival azon nyomban belopta magát a szívembe. Holott egész biztos vagyok benne, hogy nem az én korosztályomnak írták, kifejezetten tetszettek a karakterek elképzelései, ambíciói, és a regény spirituális oldala attól függetlenül, hogy egyáltalan nem nevezném magam vallásosnak. Később jöttem csak rá, hogy a fülszöveg még az önnön szüleim figyelmét sem ragadta meg annyira, hogy elolvassák az irományt, ami nem mellesleg egy film alapján készült; mindkét tény tovább tetézte megrökönyödésem, hogy ekkora é l m é n y t nyújtott a könnyed történet lapjainak átböngészése.

T H I N K I N G O U T L O U D

egy könyv a sírig tartó szerelemről

Az időutazó felesége

Úgy érzem, mostanra köztudott, hogy felettébb SZKEPTIKUS vagyok, amikor az örök szerelem kerül szóba, elvégre hiszek abban, hogy attól még, hogy két ember közt - szétválásukat követően - mindig is meglesz az a bizonyos kötelék, egy kis idő elteltével mindkét fél (egyikük halála esetén az életben maradt) képes lesz majd továbblépni, attól függetlenül, hogy soha nem tehetik semmissé a tényt, hogy valaha a másikhoz tartoznak, nem feledkezhetnek meg az együtt töltött időről, és nem törölhetik ki a közös emlékeket. Talán ezért is volt nehéz kiválasztanom, az általam olvasott több száz romantikus regény közül az egyet, melyben véleményem szerint tényleg megjelenik az a bizonyos örök, a síron túl is tartó szeretet, szerelem. Az időutazó felesége vitathatatlanul az egyik kedvenc könyvem, több tényezőnek is köszönhetően, az azonban biztos, hogy két főszereplőnk kapcsolatának gondos felépítettsége, összetettsége nagy (mi több, hatalmas) benyomást gyakorolt rám. S hogy attól még, hogy őket egymásnak teremtették, Clare miért is ne léphetne tovább Henry eltávozása után? Úgy érzem, főhősnőnk valamilyen szinten a s t a b i l i t á s t képviselte, s életébe férje - akit egész életében ismert, s akiről mindvégig tudta, hogy később társa lesz majd - hozott kellemes instabilitást. Míg ő sorrendben élte meg az eseményeket, Henry az időben össze-vissza ugrálva volt szerelmi történetük tanúja. Ezáltal neki történetesen nem Clare volt az első az életében, de talán ez teszi gyönyörűvé a tényt, hogy találkozásukat követően olyan rövid idő alatt ténylegesen is egymásra találtak. A történet furcsa kronológiáját, és a kettejük közti korkülönbséget tekintve nyilvánvaló volt, hogy a férfi életének sokkal a nőé előtt lesz vége, de végig éreztem, hogy mindettől függetlenül, mivel életük nagyrészét egymás oldalán töltötték, és annyi mindent átéltek együtt, az időutazó felesége nem fog egyhamar továbblépni. Henry történetével valahogy az övének is VÉGE lett, de ez - a regény szempontjából legalábbis - valahogy így helyes. Legalábbis így érzem helyesnek. Akkor is, ha ez borzasztóan hímsovinisztán hangzik.

L E G O H O U S E

egy könyv, amelynek cselekménye apránként nyert értelmet

Hadd mondjam el

Egész pontosan negyedikes koromban olvastam ezt a könyvet, abban a korban, amikor az ember (akarom mondani kisgyermek) nem tud vajmi sokat a szexuális erőszakról, annak mibenlétéről, és az áldozatok későbbi érzelmi nehézségeiről, hogy magukban tartják, majd később megnyílnak róla másoknak, de s o s e m engedik el igazán a fájdalmat, ami ezzel a borzalmas tapasztalattal jár. Persze nem mondanám, hogy burokban éltem, de azt hiszem nem feltétlenül csoda, hogy - bár elég nyilvánvaló volt - a könyv utolsó negyedéig még csak nem is kapizsgáltam, miről szól a regény tulajdonképpen, mi az a bizonyos dolog, ami depresszióba taszította Melindát, s miért nem beszél róla senkinek. Később értettem csak meg igazán, miért is írt Laurie Halse Anderson ehhez hasonlatos könyvet, és meg kell mondjam, lényegében tetszik a regény üzenete, miszerint ezekben a helyzetekben a legnagyobb szívesség amit az ember saját magának tehet, hogy átbeszéli a dolgokat valakivel, akiben megbízik, a helyett, hogy saját magát emésztené.

D O N ' T

egy könyv a hevesen tomboló érzelmekről

Delirium

Meg kell mondjam, cseppet sem kedvelem ezt a könyvet, s soha nem gondoltam arra, hogy esetleg helyet kapna a listámon, míg észre nem vettem a könyvespolcomon. Az igazság az, hogy Lena és a fiú - aki annyira nem volt szimpatikus, hogy még a nevére sem emlékszem - története számomra nem reális módon, érzelmileg túlfűtött, klisés, és esetenként rettentő unalmas, és meg kell mondjam, hogy habár szívből imádtam az alapötletet, cseppet sem díjaztam annak kivitelezését. A könyv felétől úgy éreztem, főhősnőnk családjának teljes mértékben igaza van, hisz bár a s z e r e l e m és s z e r e t e t értékes érzések, semmi nem okoz akkora fájdalmat mint a kötődés, és a második kötet első húsz oldalát teljes egészében kihúzhattuk volna, ha nem lett volna akkora a lány fájdalma, pusztán mert elvesztette az embert aki úgy ténylegesen színt vitt a szürke hétköznapjaiba. Ennek ellenére imádtam Lena anyukáját, a tényt, hogy ennyire keservesen szeretni akart, sőt, bevallom, néhány - főszereplők közötti - aranyos, tipikusan szerelmes jelenetet én magam is díjaztam, csak sajnos nem nyújtottak elég nagy élvezetet ahhoz, hogy végigolvassam a teljes trilógiát. 

A U T U M N L E A V E S

egy könyv gyönyörű leírásokkal

Szép remények

Őszintén szólva egyáltalán nem értem, hogy sikeredtek ilyen másod-, sőt, harmadosztályúra a Dickens által írt egyik leghíresebb regényből készült filmek; úgy érzem az angol író több, mint gondosan, pontosan, és nem utolsó sorban hoszzadalmasan ábrázolta a megjelenő karaktereket, az összes helyszínt (egytől-egyig, többször is), a beszélő hangszínét, Pip gondolatait és érzéseit, a jövőbeni jeleneteket, és tulajdonképpen mindent, ami akár minimális szerepet is kap a könyvben. Na már most, én személy szerint nem mindig vagyok kibékülve a három-négy oldalas leírásokkal (kivéve persze, ha az én regényemben szerepelnek, mert néha egész egyszerűen képtelen vagyok párbeszédet formálni), és a Szép remények közel az egyetlen, amiben szóról-szóra, betűről-betűre végigolvastam az összeset, elvégre gyönyörűek, no meg csodálatraméltó, hogy a brit szerző ilyen precizitással megalkotta őket; ő aztán nagyon jól ért a karakterszám-növeléshez!

S I N G

a könyv, amely azonnal magával ragadott

Alapítvány

Isaac Asimov attól a pillanattól fogva az egyik kedvenc orosz íróm, hogy 2012 karácsonyára megkaptam az Alapítvány-Birodalom-Robot (egyéb novellákkal kiegészített) történethármasát. Mivel rólam van szó, természetesen azon nyomban lehuppantam a legközelebbi fotelba, és nagyjából fél percen belül olyan szinten magával ragadott a mű, hogy még aznap este befejeztem az első kötetet. Bár a regény a science fiction műfajt képviseli, történetesen hiányzik belőle a hősies főszereplő, aki végül mindent helyrehozva megváltja a világot, amiért - akármennyire szeretem is az akciódús disztópiákat - igazán hálás vagyok az íróúrnak, kinek regénye, bár nem drámai, se nem sorolható a tipikus kategóriába, elképesztően fantáziadús. A pillanatnyi jövőkép filozofikusabb és összetettebb, mint ránézésre gondoltam volna, és sokkal inkább azt feszegeti, hogy létezhet-e egyáltalán tökéletes társadalom, mintsem hogy egy értelmetlen problémát kreálna, s igyekszene megoldani. Aki nem olvasta el, nem is tudja mit hagy ki...

S M A L L B U M P

egy könyv az őszinte szeretetről
Love letters to the dead

Nem tudom elégszer hangoztatni, mennyire imádom ezt a könyvet, a lány és nővére közti korábbi, elszakíthatatlan kapcsot, a történetet, ami soha nem Laurelről szól, de aminek mégis ő áll a középpontjában, amit az ő levelei alkotnak, amelyben végigkövethetjük gyászának talán legnehezebb részét. Szinte szerelmes vagyok a fogalmazásba, a k r e a t í v megoldásba, de tán a két testvér kapcsolata az, ami a legjobban tetszett benne. Tetszik, ahogy Laurel emlékein keresztül megismerhetjük az embert, aki a legtöbbet jelentette neki, akit egész gyerekkorában tökéletesnek hitt, de akinek közel sem volt olyan fényes és gondtalan élete, mint korábban hitte. Tetszik, hogy May soha nem - legalábbis nem direkt - tette ki kishúgát veszélynek, hogy legjobb tudása szerint szeretett volna vigyázni rá akkor is, amikor kicsúsztak a kezéből a szálak, és élete végső pillanataiban is azon volt, hogy felvidítsa a másikat, hogy megóvja a világ sötétebb oldalától, hogy elfeledtesse vele a fájdalmat... A Love letters to the dead vitathatatlanul az egyik legőszintébb regény, ami valaha a kezeim közé került megtanítva, hogy miként értékeljem jobban az életet, és megmutatva, hogy az igazi szeretetet néha a legváratlanabb pillanatokban talál az emberre. 

P H O T O G R A P H

egy régen olvasott könyv, mégis mindenre emlékszel belőle

Északi fény

Újabb réges-rég olvasott könyv, újabb szívemnek nagyon kedves olvasmány, amiért mindenképp megérte hajnalig fennmaradni azokon a bizonyos hétfő estéken. Emlékszem, a Váci utcai k ö n y v v á s á r o n kaptam meg a trilógiát, ami bár néhol rettentő komplikáltnak tűnt, legalább olyan élvezetes volt, és mindmáig emlékszem az összes mozzanatára. Az egy hét alatt, amit első olvasásával töltöttem, végtelenül hozzámnőtt Lyra Belacqua, Pantalaimon, és további különös névet maguknak tudható társaik története, az északi utazás, majd később a világok közti áthatolás, a családi bonyodalmak, elhalálozások, és Will két, viaskodásban elveszett ujja. Anno - puszta rajongásból - megjegyeztem az aletiométer minden szimbólumát a jelentések legtöbbjével, és majd összetört a szívem, amikor két főhősünket elszakították egymástól a külön dimenzióik. Ha tehetném, újraolvasnám mindhárom regényt, de költözésünkkor anyukám - egy félreértés következtében - szinte az összes kedvenc könyvem a Szabó Ervin Könyvtárnak ajándékozta, így most az ottani kedves olvasók élvezhetik ezeket a fantasztikus műveket, melyekben csupán a személyre szabott pecsétem hagytam benne.

E V E N M Y D A D D O E S S O M E T I M E S

egy könyv, ami nagyon megríkatott

My sister Jodie

Klisé ugyan, de eleinte a The Fault in Our Stars nevezetű könyv jutott eszembe, amikor erre a kategóriára került a sor, elvégre talán mind közül azon sírtam a legtöbbet (más kérdés, hogy ezzel egy időben a földön fetrengtem a nevetéstől), azonban mindig is szívesebben írtam olyan tapasztalataimról, melyekben John Green egyáltalán nem kap szerepet, elvégre abból egy öt oldalas dühös nagymonológ kerekedne. Ennek ellenére jó tudni, hogy azon is elérzékenyültem. Szóval; anno ötödikben szinte minden fellelhető Jacquline Wilson könyvet elolvastam, igazi mániákus voltam, ha úgy tetszik, s így természetes, hogy bár világéletemben a kőszívűek csapatát képviseltem, az írónő regényétől az én szemem sem maradt szárazon. Mivel relatíve fiatal voltam még, a szeretteim szinte kivétel nélkül életben voltak, s elképzelhetetlen volt számomra, hogy ez az állapot nem örök, hogy egy nap elvesztek valakit, aki nagyon fontos nekem, és akihez nagyon közel állok. Mint a Love letters to the dead-ben, ebben a könyvben is egy testvérpáron (Jodie és Pearl) van a hangsúly, mi több, ez is a kisebb lány szemszögéből olvasható, itt azonban Jodie a könyv körülbelül nyolcvanöt százalékában él és virul, s ennek köszönhetően lényegesen jobban hozzám nőtt, valahogy megszoktam jelenlétét, ezért is ütött szíven, amikor kiesett a toronyból azon az ominózus estén, az áttörést azonban Pearl cselekedetei, gondolatai hozták meg, az ő kétségbeesése, és bevallom őszintén, olyan szinten elszomorított, hogy közel húsz teljes percig sírtam magamhoz szorítva a párnámat, és legalább két étkezést kihagytam, pusztán, mert nem volt kedvem emberek közé menni a könyv befejeztével. Elképesztő, mekkora befolyással bírnak felettem a s z a v a k...

C O L D C O F F E E

egy könyv, amit nagyon sokáig olvastál

A moszad ügynöke

Közel két és fél éve olvasom inkább nagyobb, mint kisebb szünetekkel, és még mindig nem értem a végére. Nem mintha ez a szokványos krimi kifejezetten hosszú, unalmas, vagy bármily módon unszimpatikus lenne számomra, egyszerűen csak képtelen vagyok haladni vele, akármennyire tetszik is, amit nem értek, elvégre legtöbbször egy délután alatt végzek a hasonló olvasmányokkal. De ezzel mást sem csinálok, mint h a l o g a t o m, magam sem tudom miért. A regény zseniális, a karakterek teljesek, és rettentő jól meg vannak formázva, és a cselekmény is felettébb érdekes, izgalmas, akciódús. Egyszerűen csak nincs kedvem folytatni attól függetlenül hogy megígértem magamnak, egyszer mindenképp befejezem.

Az én jelöltjeim

FantasyGirl x Leona Goldwin x Anne Hudson x Riri x Dorine Osteen